AZ ŐRSÉGRŐL

Zömében Nyugat-Magyarországon, kisebb részben a szlovéniai Muravidéken található történeti, néprajzi tájegységünk az Őrség. Látnivalókban, természeti kincsekben, történelmi, néprajzi értékeiben, kulturális és szakrális emlékekben gazdag vidéke hazánknak. Vas megye délnyugati sarkában található tájegységre a honfoglaló magyarok a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek, akik a magaslatokról figyelni tudták a határvonalat és munkájuk fejében különböző kiváltságokat kaptak, közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak. Innen a táj neve: Őrség.

Földrajza, növény és állatvilága

A földrajzi Őrség határai nem egészen azonosak a történelmi-néprajzi tájegység határával. A területre a hosszú, széles, lapos, alacsony, É–D-i tengelyű dombhátak jellemzőek, közöttük bővizű patakokkal, amelyek a tájegység északi részén a Rábába, déli részén a Zalába ömlenek.

Éghajlata csapadékos, viszonylag hűvös. Az Alpokhoz közeledve nő a páratartalom és csökken a középhőmérséklet. A vidéket szívesen keresik fel a botanikusok, hiszen itt még számos olyan védett növény található meg, amelyet máshol hiába keresünk.

A 19-20. század fordulóján az Őrség uralkodó erdőtársulása a bükkös volt, mára az erdőkre leginkább jellemző a tölgy és az erdei fenyő. Az utóbbi évtizedekben nagy területeken lucfenyvest is telepítettek. Szatta határában, több százéves védett tölgyfák jelentenek rendkívüli természeti értéket. Az erdők klímája és talaja kedvez a legkülönfélébb gombáknak. Az Őrség egyik leggazdagabb gombatermő vidéke a Szatta - Kerkafalva - Csöde háromszögben található erdős-rétes területeken van.

A lomberdők és fenyvesek, a kaszálók és a láprétek, a patakvölgyek és a vizes élőhelyek gazdag állatvilágnak adnak otthont.
Hajnalban és alkonyatkor a Vendégház mögötti saját magaslesről az erdőtől körülölelt hatalmas réten számtalan vad figyelhető meg.

Története

A honfoglaló magyarok a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek. Az őrzők feladata volt a határőrizet mellett a vasérclelőhelyek és a só őrzése, a ló- és marhakereskedelem biztosítása, és a határmenti eseményekről is értesíteniük kellett a királyt.

A szelíden hullámzó dombvidéken jellegzetes településszerkezet alakult ki. A néhány házból álló dombtetői településrészek a „szerek”, amelyek laza együttese alkotta az egyes településeket. Az itt élő emberek évszázadok alatt alakították ki a táj mozaikos képét, apró parcellás gazdálkodásukkal, tájba simuló épületeikkel. Megőrizve a természetet és fenntartva annak változatosságát. Hagyományos építőanyaguk a fa. A boronaházas építésű házakat a 19. században váltották fel az oszlopokon nyugvó, kiugró tornáccal ellátott úgynevezett kódisállásos házak

Az Őrség stratégiai szerepe jelentősen csökkent az Árpád-kor végén, a határvárak kiépítésével. 1392-ben a király elvette határőrök különleges szabadságjogait, és 1393-ban az Őrséget királyi adományként, örök birtoklásra a Sárai családnak adta. 1524-ben a Batthyány család tulajdonába került a terület és a szabadságjogokat már nem vették figyelembe: a földbirtokosok katonai szolgáltatásra, adóra és robotra kötelezték az itt élőket. A 16-17. században a hazai adókon kívül a töröknek is robottal tartoztak.

A protestantizmus a 16. századtól terjedt. E kor jellegzetes emlékei a haranglábak; közülük a legrégebbi a pankaszi, amit 1755-ben építettek. A harangot védő sisakot zsindellyel fedték, a szoknyát pedig zsúppal. A reformáció és az ellenreformáció idején a templomok többször gazdát cseréltek.

A trianoni békeszerződés az Őrséget kettévágta. Az érintettek közül egyedül a szomoróciak mertek lázadni a diktátum ellen.

Néprajza

Az őrségiek hagyományos építőanyaga a 19. század közepéig a fa maradt. A házakat egymásra fektetett gerendákból építették úgy, hogy azokat a sarkokban keresztvéges vagy fecskefarkú csapolással illesztették egymáshoz. Ezeket a boronafalú házakat kívül-belül szalmatörekes sárral tapasztották, majd meszelték, illetve alul csak bekenték agyaggal. A tetőt zsúppal (rozsszalmával) fedték. A házakat kisebb-nagyobb, úgynevezett belsőségi telkek vették körül, az elszórtan álló házak közé kiterjedt gyümölcsösöket ültettek, illetve a réteket kaszálták. A hagyományos népi faépítészet legszebb példáit a Szalafőhöz tartozó Pityerszeri Falumúzeumban mutatják be. http://www.orseg.info/hu/info/orokseg/nepi-epiteszet/orsegi-nepi-muemlekegyuttes.html
A 19. század közepe felé kezdték el tömegesen beépíteni a helyben található, jó minőségű agyagból égetett téglákat, a tetők fedésére pedig a cserepet. A téglaházak jellemző építészeti eleme a kiugró rövid előtornác, a kódisállás, ahol a vándorok, „kódisok” húzódhattak meg éjszakára vagy az eső elől.

A helyiségeket (szoba, konyha, kamra, ólak) eleinte egy vonalban helyezték el. A társasági élet központja a konyha volt – kezdetben füstöskonyha kemencével és főzőpadkával. A füst csökkentésére alakították ki a mászókéményes tűzhelykombinátokat, amiket gyakran összekapcsoltak az ennek eredményeként úgyszintén a konyhából fűtött, szobai cserépkályhákkal.

Az L alaprajzú. „hajlított ház” L alakban a gazdasági épületszárnyat (kamra, istálló, pajta) a lakóépület végében, arra merőlegesen helyezték el. A legjellemzőbb háztípus az ún. „kerített ház”, ahol az udvart a lakó- és a gazdasági épületek U alakzata fogja közre, a negyedik oldalt pedig kerítés zárja le

A porták legszembetűnőbb épületei a szénatárolásra szolgáló, nagy falazott téglapilléreken álló, deszkázott falú lábaspajták. Az önálló kamraépület neve kástu.

Hagyományos gazdálkodása

A gyenge földek miatt a mezőgazdaságban hagyományosan a legeltetésre alapozott szarvasmarha-tenyésztés volt a meghatározó, a szántóföldi növénytermesztés jelentősége alárendelt. Almozásra az erdei avart használtak. Jelentős szerepet kapott továbbá a szálaló művelésre alapozott erdőgazdálkodás.

A szántók termőképességét a belsőségi telkeken rendszeres trágyázással, a szerek körüli gyűrűkben égetéses-irtásos módszerrel próbálták megőrizni. Kásanövénynek hajdinát vetettek; az olajat a tök magjából ütötték.